Mi marad utánunk, ha meghalunk? Hogyan lehet emlékeket színpadra állítani?
„A Rimini Protokollt elég jól ismerik Magyarországon azok, akiket érdekel a színház, hiszen többször járt már nálunk, és egyébként is, a külföldi fesztiválok rendszeres vendége. A dokumentarista színház megújítója és művelője, minden produkcióját többéves kutatómunka előzi meg; a "rendezők" (projektvezetők inkább) gyakran dolgoznak civilekkel, valódi aktorokkal, akik saját magukat teszik bele az előadásokba. Most is ez a helyzet: két évig kutattak olyan emberek után, akik tudják, hogy hamarosan meghalnak, viszonyuk van a saját halálukhoz, és ezt hajlandók megosztani másokkal is. A produkció címe - Nachlass - hagyatékot, elengedést, de akár árengedményt is jelent, és ez a jelentésbeli balladai homály fontos. Mert szabadon engedi a gondolatainkat, nem terel szigorúan semmilyen irányba.” (Csáki Judit)
Svájcban a várható élettartam az utóbbi években majdnem 40 évvel nőtt meg. Az orvostudomány gyors fejlődése lehetővé teszi, hogy minél kijjebb tolhassuk az élet határait, és a törvénykezés ebben az országban lehetőséget ad arra is, hogy mindenki maga határozza meg halála idejét és körülményeit. A szolidaritásról és örökösödésről pedig természetesen folyamatos viták dúlnak.
